7.rész ~ Egy biztos pont

Az út hazafelé most még hosszabbnak tűnt, mint idefelé. A szemem már égett az éppen készülődő sírástól. Úgy éreztem az orrom és a végtagjaim egyaránt lefagytak, de már nem bántam. Nem is foglalkoztam semmivel. 
A fejemben újból és újból hallottam a hangját, ahogy közli velem a tényeket. Még mindig nem értettem sok mindent, de azt tudtam, hogy ettől elcseszettebb már nem is lehetnék. Az életem kész csőd, nincs olyan ember akire én is támaszkodhatnék. 
Mikorra hazaértem olyan lassúnak, elveszettnek éreztem magam. Bekóvályogtam a szobámba, de előtte felvettem az első dolgot, ami a kezembe akadt. Leültem az ágy végébe és vigasztalhatatlanul sírni kezdtem. 
A fájdalmam túlnőtt rajtam, nincs erőm már az élethez egyedül. Elpocsékoltam az időmet, mindenki csak látszatból volt mellettem. Mindenki csak kihasznált. Az ilyen emberek hogy élhetnek boldogan? Én mit ártottam a világnak amiért ezt kell átélnem? A körülöttem élő emberek is azt hiszik boldogok, de ez mind csak álarc. Mind boldogtalan csak valami olyasmivel hitegetik magukat, ami teljes ellentétben áll a valósággal. Én is ezt tettem, azt hittem boldog vagyok, az orromnál fogva vezettek, míg teljesen tönkre nem tettek. 
Olyanok jártak a fejembe amikre sosem mertem gondolni. Mindig is féltem a haláltól, bár azt, hogy miért sosem tudtam. Általában azért félnek, mert a családjukat hátra hagyják és, hogy nekik fognak bűntudatot okozni, vagy attól félnek, hogy valami fontosat szalasztanak el. A fejemet hátradöntöttem és a kést forgattam a kezemben. Próbáltam lenyugtatni magam, mély levegőket vettem, el akartam elfelejteni azt, ami az elmúlt pár órában történt és átgondolni az életemet. Ha eldobnám ezt, aligha lenne akit érdekelne. Tovább lépnének, találnának helyettem egy másik alanyt és majd az ő életét is tönkre teszik. 
Mi lesz ha visszamegyek? Úgy érzem most, hogy nem tudnék teljes életet élni. Mintha meg lennék bélyegezve, és rám lenne írva, hogy én szerencsétlen és elcseszett vagyok, hozzám nem ajánlatos közeledni. Kétlem, hogy bármikor is családom lehetne, vagy akár rendes barátaim. 
Valamiért most fájt a sírás, a szememet már kidörzsöltem, az orrom is folyt, a pulcsimba megtöröltem és a padlót kezdtem szurkálni a kés hegyével. Vajon jó ötlet lenne? 
Egyre jobban fáztam. Belefáradtam a gondolkodásba, az erőlködésbe...a saját életembe. A kést olyan szorosan markoltam, mintha az életem múlna rajta.
Kinyitódott az ajtó és egy kis fény szűrődött be. Amint becsukódott megint sötét lett minden. Nem akartam mást látni, nem akartam, hogy bárki kioktasson. Nagyon halk volt, letett valamit az ágy mellé, majd előttem megállt és leguggolt. Akkor láttam meg csak, hogy Baekhyun az. Elfordítottam a fejem, egyszerűen nem tudtam ránézni. Nem akartam, hogy így lásson. Pár percig csendben nézett, majd a kis keze elindult felém. Még hátrébb húzódtam, de ő megállíthatatlanul közelített. Megfogta az én kezemet és ujjaival kifeszítette a kést a kezemből. Követtem a szememmel, ahogy elcsúsztatta a másik irányba. Szerintem kezdtem megbolondulni, hát hülye vagyok én, hogy egy konyhakéssel akarom megölni magam?!
Most már továbbra is folyton figyeltem minden mozdulatát. Közelebb jött a lábam között és a két kezét remegve végig futtatta a mellkasomon, fel a nyakamnál majd a hüvelykujjaival letörölte a szemem alatt. Olyan tökéletesnek találtam abban a pillanatban. Bárhol hozzám ért a keze, meleget éreztem, ahogy a nyakamra tette és közeledett az arcomhoz már a jól ismert bizsergés futott végig rajtam. Apró csókokat lehelt az arcomra, én pedig mozdulatlanul, becsukott szemmel élveztem. A puha ajka már az enyémhez ért, nagy levegőt vettem. Próbált utat törni magának de én nem engedtem, valami meggátolt. De ő sem adta fel, végignyalt alsó ajkamon, belőlem pedig mélyebb szaggatott levegő tört fel, ami következtében megnyíltam neki. Nem siette el, lassú volt, nekem pedig rettenetesen jólesett. Puha nyelve ügyesen elkalandozott az enyémmel, majd mikor már én is visszacsókoltam, mély morgás tört fel belőle. Elhúzódott tőlem, de nem messzire. Közelről nézett a szemembe, azt éreztem mintha belém látna, mintha tudná min mennék keresztül.
-Én szeretlek Chanyeol.
-Biztos vagy benne, hogy te irántam érzel így?
Szorosan magához ölelt.
-Neked ugyan az az illatod, a kinézeted, a mély hangod - könnycseppek landoltak a nyakamon, én is átöleltem - De én már nem a régi Chanyeolt szeretem! - szipogta. - Téged szeretlek.
Nyomatékosan kihangsúlyozta azt a két szót, nekem pedig ez bőven elég volt. Letörölte könnyeit és ismét megcsókolt. Lehúzta a pulcsim cipzárját és az alatt ölelt magához, én pedig már egyáltalán nem fáztam. Elvált  ajkaimtól és az állam mentén elkezdett csókolgatni a nyakamig egy kicsit elidőzött, majd felállt és engem is felhúzott. Ismét rám tapadt, de közben levette rólam a pulcsit. Elkezdett hátrafelé tolni, mikor beleütköztem az ágyba, ő rátaszított és ráült a csípőmre. Lenézett rám és úgy mosolygott, becsukta a szemét és az eddigieknél sokkal lassabban és mélyebben csókolt. 
Ennek meg kellett történnie, hogy rájöjjek, van egy pont az életemben amiért élhetek. Tudtam, hogy Baekhyunnak nem csak a saját kielégítéséért kellek. Ő neki tényleg számítok valamit.