1.rész ~ Más Világ

November 20. Ez az a nap, amelyért mondhatni eddig éltem. Nem mondhatnám, hogy bármi is hiányozni fog, hiszen a külvilágot aligha láttam. Egy intézetben éltem eddig, folyamatos vizsgálatokon estem át, felkészítő órákra jártam. Úgy vigyáztak rám mintha a legértékesebb kincsük lettem volna. Az elbeszélgetésen minden egyes szavukat a fejembe kellett véssnem, hogy tudjam, mit kell majd tennem.

Gondolataim közepette, már messziről láttam az épület magas, kúp alakú, zöld tetejét és hófehér falait.

-Chanyeol! Told ide magad! - rémülten pillantottam fel, közben  Dr. Choi intett, hogy menjek oda.

-Igen?

-Kész vagy? - Ő volt mellettem mindig. Jóformán ő nevelt fel, az apámnak tekintettem.

Magas volt, kissé ráncos és olyan mély hangja volt, hogy mikor megszólalt egyből olyan érzést keltett az emberben, mintha rosszindulatú öregember lenne. Folyton piszkált, beszólt, de mégis most mást láttam az arcán. Kissé feszült volt.

Mikor odaértem ismételten megkérdezte. -Készen állsz Chanyeol?

-Persze, évek óta. - zavartan elnevettem magam, ő pedig csak morgott egyet.

Hát, hogy a frászba ne állnék készen? Igazából már a sírás kerülgetett. Park Szerencsés Chanyeol...persze. Úgy ordítottam volna. A szívem a torkomban dobogott és a sok fehér ruhás ember láttán még jobban rosszul lettem. Sosem éreztem még olyat, mint akkor.

Mikor beértünk, nem volt elég, hogy mindenki fehérben rohangált, még a falak is azok voltak. Irritáló mosószer szag terjengett mindenütt. Egy nagy ajtó előtt álltam és nem sok kellett, hogy visszaforduljak.

- Nem..nem tehetem. - suttogtam magamnak és segélykérően körbe néztem, de senki még csak egy biztató mosolyt se küldött felém. Így összeszorítottam a szememet és úgy mentem be.

Bent kinyitottam a szemem. -Úristen...- tátott szájjal néztem, majd valaki beljebb lökött.

Mindenki elkezdett készülődni, én is erőt vettem magamon, és remegő gyomorral azt tettem, amit mondtak. Röviden, tömören elhadarták ismét a több év alatt vett dolgokat.
A terem közepén egy hatalmas kör alakú gép állt. Fellépkedtem a lépcsőn és beálltam a közepébe. A két asszisztens végig lecsatolta a lábamat és a kezemet.

-Figyelj rám még egy kicsit. - fordult ismételten hozzám Dr. Choi - Nem tudjuk megmondani hova fogsz érkezni. Elméletileg ugyan erre a helyre ahol most vagy...de nem tudni, hogy ennek a helyén éppen mi áll. Ja és még valami. Az eddigi ismereteink szerint nem...úgy megy az idő ott, mint itt. - Egy kis szünetet tartott és folytatta. - Ami nálunk egy hónap az ott 2 nap. Te kapsz olyan másfél évet, esetleg kicsivel kevesebbet. Magyarán 33 napot. - kidülledt szemekkel néztem rá.

Az rohadt kevés. Kiabálni akartam, de már leengedtek egy hatalmas üveget. Teljesen bezártak. Ő még mondott valamit, de én azt már nem hallottam. Erősen koncentráltam, hátha leolvasok valamit a szájáról. De semmi. Kissé vörös volt a szeme és továbbra is tátogott valamit, de én még mindig nem értettem. Becsuktam a szemem, az eddigi rosszullétem még semmi volt ahhoz képest, amit utána éreztem. A gyomrom elkezdett liftezni, előttem minden elsötétült, a fülem zúgott. Megpróbáltam ellazulni hátha segít.

*

Olyan érzésem volt mintha cserepeken landoltam volna. Nem mertem kinyitni a szemem, mert még mindig eszméletlenül rosszul voltam. A fejem mintha le akart volna esni a helyéről. Magam alá húztam a lábam és fel akartam állni. Aztán hirtelen a lábam alól kicsúszott valami és elkezdtem csúszni. Megrémültem, hiszen zuhanni kezdtem, azt hittem szakadék, de miután hallottam, hogy valami fém tetőn landoltam megnyugodtam.

-Hát ez remek. - fel akartam tápászkodni megint, de nem volt mire. -Bassza meg! - Hatalmasat landoltam a földön.

Már kinyitottam a szemem és azt hittem megvakultam, de csak éjszaka volt. Lassan felálltam és szitkozódásba kezdtem, amit talán kissé túl hangosan tettem. A hátam mögül hangos ordibálás hallatszott, valakik még nevettek is. Egyre hangosabb volt. Amin az imént landoltam lekuporodtam mellé. Már túl közelről hallatszottak a kiabálások. Teljesen megrémültem, mit tegyek? Ez az első napom itt és még élnem kell!

-Gyere ki onnan drága! - A szívem már a torkomban dobogott. Ez most hozzám beszél? - Gyere már ide, vagy én foglak ide hozni! - Csak erre a hangra figyeltem. A többi hangot már csak fátyolosan hallottam miközben röhögtek és beszélgettek

-Kuss legyen már! – A hirtelen beállt csöndtől felállt a szőr a hátamon. - Tudom, hogy ott vagy. Nem tudom mi okból jöttél. De tudhatnád, hogy ez a terület kurvára az enyém! És neked ide be sem lehetett volna tenned a retkes lábadat!

Nem tudtam mit tegyek. Az biztos, hogy a hold hátulról megvilágította a pasast és az árnyéka olyan volt, mint egy két ajtós szekrény!

Én eszeveszettül elkezdtem rohanni, olyan gyorsan, mint még soha. Hallottam, hogy utánam jönnek, és még ordibálnak valamit. De fülemben megint azt az ismerős zúgást hallottam, a lábam már kezdte felmondani a szolgálatot.

Aztán hirtelen egy rántást éreztem a jobb karomon, ami következtében majdnem lefejeltem a falat. Valaki a falhoz szorított és teljes testével hozzám préselődött. Én ki se mertem nyitni a szemem. Vajon itt fogok meghalni? Erre pazaroltam el az elmúlt éveimet?

Lábak dobogásait és a hangos kiabálásokat már csak messziről lehetett hallani. Az illető, akit még a megmentőmnek tekintettem elengedett, és hátrébb állt.

-Ki vagy?

Megszeppenve álltam előtte. Úgy éreztem magam, mint egy idióta…mit is mondhattam volna. Aztán megláttam egy kést a kezében és még annyira bepánikoltam.

-Azt látom, hogy nem ide valósi vagy. - végignézett rajtam, én meg kérdőn néztem rá. - Itt nem mászkálnak az emberek, csak sötét ruhákban.

-É-én P-Park Chanyeol vagyok. - bukott ki belőlem a válasz. Jézusom, hát egy épkézláb mondatot nem tudok kimondani. Aztán sokkal jobban szemügyre vettem, és leesett az állam. - T-te mit keresel itt Kris? Hogy jöttél át?

Kris volt az egyetlen normális az intézetben, akivel nehezen, de szóba lehetett állni. A többi mind valamilyen szinten hibás, agy károsult volt. De hát ő nem jöhetett át ide!

- Honnan tudod a nevem? - mordult fel. És már-már majdnem nekem esett.

Kínosan éreztem magam, valami nagyon nem stimmelt. Furcsán vizslatott engem, én pedig majd megőrültem, hogy nem értek semmit. Még azt sem igazán értettem, hogy miért pont én, és miért csak én vagyok ilyen. A fejem, így is majd szétrobbant, és egyre több és több megválaszolatlan kérdéssel álltam szemben.

A kését eltéve elindult a hosszú szűkös utcán, engem otthagyva.

-Hé! Most hova mész? Nem segítenél?

Nem válaszolt csak ment tovább. Követtem őt, nem tartott sokáig mire elértünk egy házhoz. Ő bement az ajtón, én is merészeltem bemenni és követtem őt egyfolytában. Néhol megakadt a szemem. Mondjuk a temérdek késeken, amik a falon lógtak, aztán láttam egy képet, amin öten voltak. Közelebbről megnéztem és az egyik arca...ki volt szakítva. Elég bizarr, de nem volt időm mást is szemügyre venni, mert benyitott egy ajtón és ott egy alagsorba ment tovább.

Hirtelen megállt, nekem meg nem sok kellett, hogy lefejeljem a hátát. Félre állt aztán már meg is bántam, amit tettem. Mögöttem az ajtó hangos csattanással becsukódott, nagyot nyeltem és elkezdtem hátrálni.

Kris mellettem állt, úgyhogy őt kivéve hat szempárral találtam szembe magam. Kettő kimérten nézegetett és a harmadik pedig megszeppent arccal nézett rám, teljesen úgy mintha szellemet látott volna.