6.rész ~ Felismerés

Most nem volt ismerős az út. Már sokfelé voltam, de erre még nem. Számomra még mindig félelmetes volt az egész hely. Kris végig csöndben sétált mellettem, Jongin és Sehun olyan halkan beszéltek, hogy nem hallottam semmit. Baekhyun viszont nem jött. Olyan érzésem volt, mintha az emberek megbámultak volna, már csak egy bilincs kellett volna, és szerintem tisztára úgy néztem volna ki, mintha most fogtak volna el.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy ház előtt álltunk. A kapun egyből bementek, én is követtem őket. Meg se vártuk, hogy valaki kijöjjön az ajtón, Kris kettőt kopogott és már bent is volt. A lakás elég kellemes vajszínű falú volt és tele volt a ház növényekkel.
- Chanyeol, addig ülj le oda. - mutatott a konyha helyiségben lévő kis székre Sehun. Úgy saccoltam, hogy a konyha a középpontja a háznak. Ahogy ott ültem és körbe néztem, szinte minden irányba nyíltak ajtók.
Vártam és vártam, közben a széken billegtem előre-hátra. Utáltam, ha megvárakoztatnak. Már egy ideje itt hagytak és már majd megbolondultam az óra folytonos kattogása miatt.
Kicsit elpilledhettem, mikor kinyitottam a szemem Jongin állt előttem.
- Tudod ki vagyok?
- Miért ne tudnám - néztem rá hülyén.
- Csak, hogy tudjam felkeltél-e.
- Hát elég sokáig elvoltatok Jongin. - haragos pillantást vetettem rá, majd felálltam és kinyújtóztam.
- Eddig nem mondtam, de hívj nyugodtan csak Kai-nak.
Bólogattam és a többiek is bejöttek.
- Már vár téged. Menj be oda. – rámutatott egy ajtóra.
Nem szóltam semmit, nagyon féltem. Kitudja, mit akarnak tőlem, főleg egy doki?!
A tenyerem kissé nyirkos lett, lenyomtam a kilincset, majd beléptem az ajtón. Nem láttam senkit. Kicsit beljebb mentem, egy fotel és egy kanapé volt a szoba közepén, szintén sok zöld növénnyel. Az íróasztalon szanaszét voltak papírok és egy családi képet is láttam. Már meg akartam nézni, de csak akkor láttam meg, hogy valaki térdel az asztal mögött. Annyira megijedtem, hogy a szám tátva maradt, azt hittem valami baja van, de lassan felállt és rám mosolygott.
- Te vagy Chanyeol ugye? – kissé túlpörgött. Ide-oda kapkodott, de folyton mosolygott.
- Igen én vagyok. És maga?
- Ülj csak le, majd minden kiderül a maga idejében. Sajnálom, ha rendetlenség van, de nem tudtam, hogy ma jöttök.
Nem mintha ennyi idő után nem tudott volna elpakolni, de nagy kupleráj nem volt. Leültem a fotelba, nehogy véletlen mellém akarjon ülni. Így elsőre kissé furcsa volt. Miközben összerámolt, jobban megnéztem. Elég magas és vékony volt, kissé idősebb, de jó formában tartotta magát. Fekete haja volt és, hogy most csak azért hordta a fekete keretes szemüveget, mert jól állt neki azt nem tudtam eldönteni, elég vékony lencsés volt. De ez már csak részletkérdés. Megigazította a garbóját és leült velem szembe a kanapéra.
- Na, Park Chaenyol, tudod miért jöttél ide? – ingattam a fejem így folytatta – Én egy pszichológus vagyok, hallottam a múltkori kis balesetről és még másról is szeretnék veled majd beszélni.
Bólogattam, és olyan furcsa érzésem támadt. Mintha valahol láttam volna már ezt a pasast, de semmi nem ugrott be.
- Tudod, sok közös van ám bennünk. De most térjünk ki arra, hogy hogy érzed magad?
- Elég nehezen de, meg vagyok. A-amikor…a múltkor azt tettem azzal az emberrel – alig bírtam kimondani a szavakat – még mindig nem nagyon dolgoztam fel.
- Volt melletted valaki, vagy teljesen magadba zuhantál ez idő alatt?
-Hát, akik kint várnak ők mind mellettem voltak. De ez csak a nappalra vonatkozott, este egyedül maradok a gondolataimmal, így mindig elő jönnek.
- Értem. – nem is értettem miért vagyok ennyire őszinte, de ezt még így senkinek nem mondtam el. – De látom, azért nem olyan súlyos a helyzet.
De kedves, azt hiszi egy hét alatt megemésztettem, hogy egy ember vére tapad a kezeimhez. Kicsit ideges lettem, a kezemmel a lábamon doboltam és kezdett elég meleg lenni, ki akartam menni abból a szobából, de attól tartottam egy darabig még biztos nem fogok.
- Maga honnan ismer engem?
- Ne magázz, kérlek. El fogok mondani mindent. Jaj és el is felejtettem bemutatkozni. Az én nevem Park Choong Jae.
A nevén annyira nem lepődtem meg, hiszen sok embernek ugyan az a neve. De annál jobban idegesített, ahogy fürkészett.
- Akkor…mikor kerül erre sor?
- Te okos fiú vagy Chanyeol, csak néha jól takarod, vagy ennyire félrevezettek. – Az előbbi mosolya eltűnt, komoly arccal folytatta – Én olyan vagyok, mint te. Elég hihetetlen tudom, és most azt is tudom, hogy hülyének nézel. Rengeteg kérdés kavaroghatott eddig a fejedben, de most még több fog. Tudom, hogy a szüleid meghaltak, tudom, hogy eddig egyedül éltél elzárva a világtól, rettenetes kaján éltél és tudom, hogy ezzel egyáltalán nem vagy megelégedve – lassan beszélt és érthetően, én pedig alig bírtam követni, miért tud ez mindent rólam - Nekem is ugyan az a vércsoportom, mint neked. Ugyan abból a világból vagyok, mint Te. Ugyan azt végigjátszottam, mint Te.
Könnybe lábadt a szemem a felismeréstől, a torkomban akkora gombóc keletkezett, hogy nyelni nem tudtam és egyre csak nőtt. A fotelba már teljesen belepréselődtem és mereven néztem az előttem ülő férfit. Elmosolyogta magát, keresztbe tette a lábát.
- Én vagyok a nagybátyád. Apád testvére.
- D-de hiszen nekem mindenkim meghalt. – A könnyeim már patakokban folytak, hogy nem ismerhettem fel? Jó, igaz eddig csak képről láttam, de mindenki azt mondta, hogy meghalt.
- Hát láthatod. Téged is ugyan úgy, mint engem kihasználtak. Azt hittem, akkor megmentettem az életed, de lehet csak rosszabb sorsod lett így.  – szomorúan rám mosolygott – Engem is ugyan így átküldtek ebbe a világba, de én tettem azért, hogy itt maradhassak, és ők úgy tudják, hogy meghaltam. Családom lett és boldog vagyok.
- Mi az, hogy megmentettél? – Aztán esett le mit is mondott – Képes voltál engem ott hagyni? Egyedül? Hogy Te boldog lehess?!?! – Teljesen kiakadtam, mintha várta volna már ezt, így nem rezzent meg az arca.
- Ezt te nem értheted…
- Nem érthetem? – Azt hittem ismét sírni fogok, de már csak dühös voltam.  – Még, hogy nem érthetem. – hitetlenkedtem tovább.
- Nyugodj le még egy kicsit. Nem mondtam el mindent.
Akarva akaratlanul visszadőltem a fotelbe. Nem bírtam tartani magam, az agyam még kétlem, hogy befogadta ezt a sok információt. Láttam rajta, hogy nem tudja, hogyan mondja el azt, amit még akar.
- A szüleid tudod miért haltak meg?
- Balesetben…- már ebben is kételkedtem, a hangom nem volt több suttogásnál és még azt hittem nem tudok már sírni. Féltem. Féltem a választól.
- Azok az orvosok, akik körülvettek téged, ápoltak, felneveltek…ők ölték meg a szüleidet. Miattam.
- MI?
Választ nem vártam. Nekem ez sok volt. Felpattantam, kissé megszédültem, de kirohantam a szobából. Láttam a többiek meglepett arcát, de nem érdekelt. Kabát nélkül rohantam végig az ismerős úton. Semmi nem érdekelt! El akartam futni, mindenkitől és mindentől.