Kínosan integettem, de a kezem megállt a levegőben. Az egyik sötét hajú elindult felém, nagyon lassan, majd megállt előttem és megköszörülte a torkát.
-Ez nem lehet… - suttogta, én pedig próbáltam kerülni a tekintetét. – De hiszen te meghaltál!
Erre felkaptam a fejem és értetlenül néztem rá.
-Mi? É-én nem haltam meg! Mármint még itt vagyok, és egy darabig szándékozom is itt lenni. És azt sem tudom, hogy honnan a frászból ismernétek mikor én még soha nem láttam egyikőtöket sem. – hirtelen jött kirohanásomtól mindenki ledöbbent. – Kivéve Krist.
Felhúzott szemöldökkel nézett rám, majd Krisre, de ő csak megvonta a vállát.
–Gyere velem! – szólt a mellettem lévőnek, aztán szúrós szemmel rám nézett, mintha azt mondaná, hogy meg se merjek moccanni onnan.
Olyan szerencsétlennek éreztem magam. Ott álltam és néztem a cipőm orrát. A másik kettő jelenléte még jobban fokozta az idegességemet, körülnéztem a helyiségben, de csak úgy, hogy véletlenül se nézzek rájuk. Éreztem, hogy végig rajtam tartották a tekintetüket. A kínos csöndről és érzésről megpróbáltam elterelni a figyelmemet. A szobában nem volt más csak egy nagy kanapé és egy asztal. Rettenetesen tiszta volt, majdnem, hogy tükrözte az intézetbeli szobákat, de itt nem volt semmi fehér, inkább barna és fekete színek voltak. A falon nem volt semmi, a szoba is nagyon kicsi volt. Kezdett nagyon melegem lenni, akik ott maradtak velem a szobában már úgy tettek mintha ott sem lennék. Elkezdtek beszélgetni. Lehajtottam a fejem és úgy néztem rájuk. Az egyik világosabb hajú, magasabb termetű volt, sötét ruhában volt, és figyelmesen hallgatta a másikat. Olyan érzelemmentesen és fapofával ült ott. Aki pedig mellette ült szőke haja volt,és olyan kis törékeny, véznának tűnt abban a pillanatban. Szintén sötét ruhában volt, mint a másik. Suttogva mégis olyan hevesen beszélt a másiknak, látszott, hogy szemeiből könnyek jönnének. Furcsának találtam, de arra gondoltam mikor megpillantottam az arcát, hogy olyan szép. Most komolyan, szabad ilyet mondani egy fiúra?!
De nem volt időm ezen gondolkodni, a másik kettő lépett be az ajtón.
-Chanyeol, igaz? – miután bólintottam mutatta, hogy üljek le. – Én Jongin vagyok. Ő itt mellettem Sehun. – mutatott a bal oldalán lévő fiúra, aki még mindig fapofával ült ott, aztán a mellette levőre mutatott. – Ő pedig Baekhyun. Krist pedig már tudod ki. Itt most az a kérdés, hogy Te ki vagy? És miért hasonlítasz egy általunk elég jól ismert emberre, aki bizony már meghalt?
Nagy levegőket vettem, nem tudtam, hogyan mondjam el. Kételkedtem abban, hogy bármit is elhinnének, abból, amit mondani akartam.
-Fhuu…hogy is kezdjem. Én nem e világról vagyok. Vagyis ezen kívül van egy másik világ ahonnan én jöttem. Ott én nem egy átlagos ember voltam. Olyan dolgot kaptam a sorstól, amit arra használtak fel, hogy én átjöjjek ide. Azért én, mert az én szervezetem különbözik másétól és ezt a kis tér utazást csak én bírtam ki. – semmi meglepődést nem láttam az arcukon, így folytattam. - Nem mondanám, hogy ez a miénkkel egy párhuzamos világ, mert itt az elméletek és tudományok szerint máshogy megy az idő. Sokkal lassabban. Azért küldtek, hogy megtudják mi is van ebben a világban.
Féltem, hogy tényleg hülyének néznek, de hát már így is be vagyok zárva ide, úgyhogy kénytelen voltam elmondani nekik.
Baekhyunnak nevezett fiú felállt és kiment a szobából.
-Valami rosszat mondtam?
-Nem, csak nagyon közel állt az evilági Chanyeolhoz. Igazából fél az érzéseitől.
-Én ezt nem értem.
Mi az, hogy én itt már éltem és mi az, hogy Krist én ismerem?! Csak nem hülyültem meg, ugye? Kissé frusztráló volt, hogy úgy kezeltek, mintha ismernének, pedig én nagyon nem „az” a Chanyeol voltam.
-Vagy talán mégis! – akkor esett le valami, Jongin érdeklődve nézett rám.
-Mi az?
-Lehet hülyeség…de szerintem mindkét világban élünk. Ez lehet az ésszerű magyarázat! Hiszen én ott Krist ismertem és elméletileg ti is ismertetek engem itt. - Nagy okosságom után mosoly terült szét az arcomon, de miután ők semmi ilyet nem tettek így egyből mélyre süllyedtem a kanapén.
-Lehet, találkoznia kellene vele? – mondta Kris Jonginnak, mintha ott se lettem volna.
-Majd idővel. Nem tudom, hogy reagálna. Most pedig el kell mennem. Te itt maradsz, ne menj sehova még bajod esik, és senkinek nem lenne jó ha meghalnál.
Azzal kiment a szobából otthagyva minket. Nem mertem megmozdulni, a tarkóm rettenetesen viszketett és…
-Éhes vagy? – Kris kihúzott a szenvedéseimből és zavartan vakartam meg a fejem.
-Nem, nem vagyok az. – Pedig nagyon is az voltam, egész nap nem ettem, mert görcsben voltam, de hát mi van, ha elaltatnak vagy…vagy kitudja, mit csinálnak velem. És persze, hogy most kellett megszólalnia a hasamnak!
-Jó, akkor megnézem mi van most itthon.
Felállt és átment egy másik helyiségbe.
Öcsém…ilyen kínosan még soha a büdös életemben nem éreztem magam. Ez a gyerek velem szemben ült és nézett. Ide-oda pillantottam és doboltam a kezemmel a lábamon.
-Nem akarsz nekem mesélni az általatok ismert énemről? És miért szaladt ki az előbb Baekhyun?
-Értelmetlennek találom felszakítani a nehezen begyógyult sebeket.
-É-értem, akkor mindegy. – kezdtem lemondani róla mikor hirtelen megszólalt.
-Igazából ő volt a leglazább és szerinte a legviccesebb ember köztünk. Ritka volt az ilyen, hiszen itt mindig résen kell lenned ha túl akarsz élni. Bármelyik pillanatban meghalhatsz, ha óvatlan vagy. Persze mi sem vagyunk mindig ilyen feszültek, szoktunk szórakozni a…magunk módján. – nem gondoltam volna, hogy ő ennyit tud beszélni – Chanyeol mindig is ellenezte ezt a háborúskodást a területek között. Egyszer, ha ölt életében, akkor is csak azért, hogy megmentse a társát. Utána több napon keresztül bezárkózott. Senkit nem engedett magához csak egy valakit. Folyton azt mondtuk neki, hogy ne legyen bűntudata, hogy csak a cél érdekében tette. De neki csak annyi válasza volt, hogy ők ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Alig lehetett kihúzni abból a mély depresszióból, minket is szeretett, de csak egy kezet fogadott el. Baekhyun volt az, nagyon jól megértették egymást. Miután újra kint volt a mély letargiából ismét új erőre kapott, boldog volt. Boldogabb, mint valaha volt. Aztán egy nap…- megállt egy kicsit, elgondolkodott hogyan fejezze ki magát – Az idiótasága miatt halt meg. Még túl kevés idő telt el azóta.
-Sajnálom…
Kisé felkacagott és az asztali üveget nézve elbambult.
-Mit sajnálsz? Te semmiről nem tehetsz. A legtöbbünk pedig örül neked. Tudod, mindenkinek meglepetést okoztál mikor beléptél azon az ajtón.
Csak mosolyogtam, mint egy idióta. Én az ilyen dolgokra nem tudtam reagálni.
Szólt Kris, hogy menjünk enni. Csak hárman voltunk. Jongin elméletileg nem jött még vissza, Baekhyun pedig nem jött ki a szobájából. Az étel pedig…semmiben nem különbözött. Először féltem, hogy lesz valami furcsa, de az első falat után megkönnyebbülve ettem meg az összes ételt, amit elém raktak.
Ezután nem sokat beszélgettünk, mindenki elment aludni. Nekem megmutatták a szobámat és miután kiment Sehun egyből levágódtam az ágyra és jó mélyen elaludtam.
Halk ajtó nyikorgást hallottam. A falhoz befelé fordulva feküdtem és miután hallottam, hogy az ajtó becsukódott ijedtemben felültem az ágyra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése