Minden a feje tetejére állt. Baekhyun ijedten dobta le az evőeszközét, Jongin mély levegőket vett, az orrát masszírozta nyugtatásképpen.
-Sehun te tudod mi a dolgod. Te pedig azt csinálod és úgy, ahogy neked mondja, megértetted? – hevesen bólogattam, bár még mindig nem értettem miről volt szó.
Az előbbi jókedv már sehol sem volt. Jongin az imént kiszaladt férfi után ment, Sehun felállt. Nem szólt, hogy kövessük, de tudtuk, hogy utána kell mennünk. Ismét lementünk a pincébe, az egyik berendezett szoba után nyílt egy ajtó. Bementünk rajta és tele volt szekrényekkel. Mind jól le voltak zárva, az egyiket kinyitotta Sehun és már rossz érzésem támadt.
-Én olyat nem veszek a kezembe. – mondtam azokra a szörnyűségekre pillantva.
Mindenféle szaros pisztollyal és hasonló ölésre alkalmas fegyverrel volt tele. Baekhyun kezébe is adott, aztán felém fordult.
-Legalább legyen nálad egy darab – a kezembe csúsztatta a fémet, ami kissé lehúzta a kezemet.
Már most tudtam, hogy ebből semmi jó nem lesz. Baekhyun megmutatta, hogy mégis hogyan kell használni. Ahhoz képest milyen kis törékeny úgy magyarázta mintha minden nap ilyet fogna a kezében.
-Neked nem kell kint lenned. – mutatott rám Sehun mikor felértünk a szobákhoz – lehet, hogy ide is be fognak jönni. De neked nem kell semmit csinálnod, még a végén lelősz valakit. Csak vészhelyzetben használd! – óva intett, de nekem eszembe sem jutott volna, hogy használjam.
Elmondta Baekhyun-nak, hogy mi a dolga, majd ő is ment. Engem beküldött a szobába, hogy maradjak ott és semmiképp se jöjjek ki.
Leültem az ágyra, a fegyvert megkönnyebbülés volt letenni. Egy darabig szemezgettem vele, de sehogy nem barátkoztam meg a gondolattal, hogy ezt adták a kezembe. Furcsa volt ilyet látni, hiszen ilyet nem láttam még soha, maximum tv-ben.
Hátradőltem az ágyon és lehunytam a szemem. Nem hallottam semmit, túl nagy volt a csend. Valahol a többiek most az életüket kockáztatják valamiért, ami fontos nekik. Én meg itt fekszem. Ilyenkor kéne eszembe jutnia dolgoknak, hogy mik történtek velem gyermekkoromban, de igazából nem emlékszem azokra az éveimre. Egyik családtagomat sem ismertem. Volt egy-két barátnak nevezhető ismerősöm, de kétlem, hogy nekik feltűnne, ha meghalnék.
Percek telhettek el, talán egy fél óra… gondolataim közepette hatalmas csattanásra lettem figyelmes. Azonnal felpattantam, szaladtam is az ajtóhoz. Kinyitottam, de előtte visszafordultam, és felvettem a fegyvert. A pulzusom az egekben volt már mikor kiléptem a folyosóra. Halk nyöszörgéseket hallottam, és abba az irányba el is indultam. Mit teszek én, ha ezt használnom kell? Nem fogom tudni megtenni. Folyton ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Befordultam a sarkon és szörnyű látvány fogadott.
Baekhyun siralmasan festett. A szívem annyira összeszorult a látványra. Homlokából és szájából folyt a vér. Észrevett, de el is kapta rólam a tekintetét. A férfi gyomorszájba rúgta, többször is. Én lefagyva álltam ott, és végig néztem. Nem mozdult semmim. A pisztoly ott volt a kezemben, de nem tudtam felemelni. Nagyon remegtem. Annyira utáltam magam, mint még soha a büdös életben. Olyan szánalmas voltam, végignéztem, ahogy összeverik a szemem láttára Baekhyunt és én nem tettem semmit! Szorosan lehunytam a szemem, ami miatt nedv folyt ki belőle. Sírtam, azt, hogy miért, már nem tudtam eldönteni.
Remegő kézzel felemeltem a pisztolyt kinyitottam a szemem és hatalmas erőt kellet vennem magamon, hogy meghúzzam. A kezem kissé megmozdult az hirtelen érő csattanás hallatára. De direkt feljebb emeltem, nehogy a földön fekvő Baekhyunt találjam el. A mellkasom szét akart szakadni. Nem találtam el. A pasasnak a kezét lőttem csak telibe, ami következtében elejtette a nála lévő kést. Megfordult, és dühös szemét rám villantotta. Nyüszíteni, sírni akartam volna, elszaladni messzire, de nem volt rá idő! A kezem ismét magasba emelkedett és határozottabban húztam meg a ravaszt. Egyszer majd kétszer. Neki reagálni sem volt erre ideje. Mellkasát találtam el. A pólója egyre jobban rátapadt a felső testére a kiszivárgó vére miatt. Szemei fennakadtak és már holtan rogyott össze előttem. A fegyver hangos csattanással koppant a földön, és én is követtem. Térdre estem és nem hittem a szemeimnek. Megöltem egy embert!
Kisebb köhögésre lettem figyelmes, oda kaptam a fejem, és bőven kikerülve a halottat négykézláb mentem oda Baekhyunhoz.
Fel akartam ültetni sikertelenül.
-Fáj, te idióta! – hangosan felszisszent, majd felerőlködte magát.
-Bocsi! – nem tudtam mit tegyek vele. Csöndben figyeltem, ahogy megnézi oldalát mennyire csúnya.
Felálltam hoztam zsebkendőt, ha már úgy sem tudtam mást csinálni. Vissza leültem vele szemben és elkezdtem letörölni az arcát, először meglepett arcot vágott. Én viszont rettenetesen sajnáltam, hiszen mi lett volna ha, nincs elég bátorságom. Miközben a vért szedtem le gondolatban máshol voltam. Úgy öt perccel ezelőtt jártam, újra és újra lejátszódott bennem a jelenet.
Megéreztem a kezét az arcomon és akkor vettem csak észre, hogy megint elsírtam magam. Leejtettem a kezemet és letöröltem a maradék könnyemet.
-Mit tudok tenni?
-Csókolj meg. – hátrahőköltem, olyan nyugodt fejjel ejtette ki ezeket a szavakat.
-Hülye vagy? – hogy tud ilyenkor is erre gondolni. Nekem még mindig hányingerem volt és még mindig gyorsan vert a szívem.
Megint nyöszörgött és közelebb kezdett csúszni hozzám. Már elfordítottam a fejem nehogy bepróbálkozzon valamivel. De nem tett semmi ilyet. Vékony kis kezei végig simítva oldalamat átkarolt, és amennyire tudott szorosan ölelt.
-Úgy sajnálom, hogy megint ezt kellett tenned miattam… - próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a bizonyos megint szót.
-Nem a te hibád volt.
-De, hiszen ott is hagyhattál volna… - szipogott, és mély szaggatott levegőket vett.
Én is megadtam magam és átöleltem. Egyik kezemmel nyugtatásképpen a gerince vonalán fel-le simogattam. Lehajtottam a fejem és egy könnycsepp folyt le ismét az arcomon.
Az a kép örökre belém égett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése