3.rész ~ Integrálódás

Vak sötétben kerestem az illetőt, aki belépett a szobába. Egyre közelebb jött és kicsit megnyugodtam, mikor egy ismerős arcot pillantottam meg.
-Szia! – köszönt suttogva Baekhyun, felültem az ágyon és leült mellém.
Már meg akartam szólalni, de bennem rekedt a levegő, mikor a tarkómra csúsztatta a kezét. Közelebb jött és száját az enyémre tapasztotta. Az agyam teljesen leblokkolt a sokktól. A hajamat a kezével cirógatta, ami után furcsa bizsergés futott végig rajtam. Próbálta elmélyíteni, de én még voltam annyira józan, hogy ne engedjem.
Ilyen fajta kapcsolat volt Baekhyun és Chanyeol között? Na neeem, nem játszunk ilyet! Elkaptam a fejem és nagy szemekkel néztem rá.
-Hát te meg?! - kissé magasabb hangon szóltam, mint akartam volna.
-Odakint vihar van és nem tudtam aludni… – kinéztem az ablakon és tényleg zuhogott az eső, majd ismét észbe kaptam.
-És?!
-Hát régen ilyenkor mindig megengedted, hogy átjöjjek.
Tátott szájjal néztem rá.
-Én nem AZ a Chanyeol vagyok. - nem foglalkozott azzal, amit mondtam a hajamat piszkálta, de én megfogtam a kezét. - Inkább menj vissza aludni.
Szép homlokán, most ráncok jelentek meg, dühös egyben fájó szemekkel nézett rám. Annyira szerencsétlennek és visszataszítónak találtam ezt a helyzetet.
-Én nem akarom elhinni azt, amit mondtál.
Felállt elsétált az ajtóig, én pedig utána szóltam mielőtt kiment volna.
-Pedig jobban tennéd.
Megállt. Nem válaszolt, aztán maga mögött becsukta az ajtót.
Most komolyan mit vár tőlem? Nem lehetek Ő, nem tehetek a kedvére csak, hogy ne lássam ezt az arcát. És szerintem még finoman közöltem vele a tényeket. Így is kellemetlenül éreztem magam, hiszen ilyen még sosem volt velem. Elég gáz, de ebben a szerencsétlen életbe az is beletartozott, hogy még sosem volt senkim. És most egy pasitól kellett kapnom egy csókot! Hát ez eszméletlen…mi jön még?
Fáradtan dőltem vissza az ágyba, de már nem tudtam aludni.
Vajon miért ilyen a világ? És miért pont én vagyok ilyen? Semmi értelme ennek a kettőségnek. Azért elég rossz, hogy most tényleg igazán úgy tekintenek rám, mint „arra” a Chanyeolra. Pedig nem maradok itt örökké.
Ha én is engedtem volna az előbbi incidensbe, akkor tudom, hogy abban minden fájdalma benne lett volna…az elmúlt idő, amit végig gyászolt. Nem mondtam volna, hogy szörnyű volt, mert igazából én is vágyom a törődésre, de nem így! Ez ilyen sorsfordító volt az életemben vagy mi?! Áh! Nem gondolhatok ilyenekre. Én nem vagyok meleg!
Reggel féltem kimenni, pedig eszméletlenül korgott a gyomrom. De nem tudhattam, hogy itt, hogy mennek a dolgok.
Mikor már untam magam, kiléptem egy kisebb folyosóra. Itt is szintén barna volt a padló és a fal is. Ahogy elindultam halkan lépkedtem, közben pedig néztem az ajtókat, amik mellett elhaladtam. Valamelyikre volt is firkálva valami, gondoltam akkor ott alszik is valaki. A legvégén találtam egy ajtót, ami kissé nyitva volt. Benéztem és Baekhyun-t láttam elterülve az ágyon, és mellette Sehun feküdt. Hát ez remek, másnál meg is találta a vigaszt. Halkan becsuktam az ajtót és tovább mentem. Következőn, amin beléptem, egy sóhajtással nyugtáztam, hogy ez bizony a fürdő. Rosszul éreztem magam így retkesen, a tegnapi futás és stressz után teljesen leizzadtam. Levetkőztem és egyből beálltam a víz alá. Nem kezdtem ma is önmarcangoló kérdésekbe a gondolataimban. Jól akartam érezni magam, beszélni a többiekkel és minél többet megtudni arról, hogy mi van itt. Percekig álltam a zuhanyzóban és örömmel zártam el a csapot, mert nem sorvadtam el a víz alatt. Remek, ez sem különbözik semmiben.
Magamra tettem egy törölközőt és néztem magam a tükörben. Még mindig megviselt képem volt. A szemeim kissé karikásak voltak még, és pirosak.
-Jó reggelt! – megpördültem és majd kiugrott a szívem a helyéről. - Örömmel látom, hogy kiszolgáltad magad. - Mosolygott rám Kris, mire megnyugodtam, hogy csak ő az. - Legalább nem kell mindent elmondani. Viszont ha éhes vagy akkor gyere most, mert később nem kapsz.
Már éppen ment volna ki, de gyorsan utána szóltam.
-Nem tudnál adni valami ruhát?
-De, de persze. Egy pillanat.
Mikor visszajött, a kezembe adott egy halom fekete kupacot. Most már én is halálosdit játszom.
Mikor felvettem a fekete gatyát és inget, röhögve néztem magam a tükörben. Meg kell barátkoznom ezzel a sok sötét színnel.
Beléptem az ebédlőbe és már mindenki ott volt. Még Jongin is.
-Tisztára mintha valami sorozatból szökött volna. – mosolygott teli szájjal Baekyhun. Úgy viselkedett mintha az este semmi nem történt volna.
-Ja, már csak egy hosszú fekete kabát, és elmennék kaszásnak is.
Képzeletben magamra gondoltam egyet és lehet, hogy csak jó pofizásból nevettek, hogy ne érezzem rosszul magam, pedig egyáltalán nem poénnak szántam. De azért jólesett.
Az egész reggeli jól eltelt. Beszélgettünk, folyton kérdezgettek, hogy miket csináltam, milyen a másik oldal. Először azt hittem, hogy ilyen beburkolózott csendes kis sötét társaság, de kiderült, hogy nem. Bár a sötét jelző illik rájuk, de amit elmeséltek a jelenlegi helyzet megköveteli ezt.
-És a ti területetek mekkora?
-Elég nagy. Sok ember van a „védelmünk” alatt. Elvárják, hogy vigyázzunk rájuk és, hogy semmiféleképpen ne engedjünk be másokat. Az összes fél a haláltól, így nekünk marad a piszkos munka.
-Képzelem…- savanyú képet vágtam már csak a gondolatra is.
Az ajtó kicsapódott, mindenki ijedten kapta fel a fejét és az illetőre nézett.
-Kai jönnötök kell! – látszott rajta, hogy rohant, mély levegőket vett és ki is ment.
-Basszameg! – hatalmasat vágott az asztalba és egy pillanatra lehajtotta a fejét.

2.rész ~ Még egy Chanyeol?

Kínosan integettem, de a kezem megállt a levegőben. Az egyik sötét hajú elindult felém, nagyon lassan, majd megállt előttem és megköszörülte a torkát.
-Ez nem lehet… - suttogta, én pedig próbáltam kerülni a tekintetét.  – De hiszen te meghaltál!
Erre felkaptam a fejem és értetlenül néztem rá.
-Mi? É-én nem haltam meg! Mármint még itt vagyok, és egy darabig szándékozom is itt lenni. És azt sem tudom, hogy honnan a frászból ismernétek mikor én még soha nem láttam egyikőtöket sem. – hirtelen jött kirohanásomtól mindenki ledöbbent. – Kivéve Krist.
Felhúzott szemöldökkel nézett rám, majd Krisre, de ő csak megvonta a vállát.
–Gyere velem! – szólt a mellettem lévőnek, aztán szúrós szemmel rám nézett, mintha azt mondaná, hogy meg se merjek moccanni onnan.
Olyan szerencsétlennek éreztem magam. Ott álltam és néztem a cipőm orrát. A másik kettő jelenléte még jobban fokozta az idegességemet, körülnéztem a helyiségben, de csak úgy, hogy véletlenül se nézzek rájuk. Éreztem, hogy végig rajtam tartották a tekintetüket. A kínos csöndről és érzésről megpróbáltam elterelni a figyelmemet. A szobában nem volt más csak egy nagy kanapé és egy asztal. Rettenetesen tiszta volt, majdnem, hogy tükrözte az intézetbeli szobákat, de itt nem volt semmi fehér, inkább barna és fekete színek voltak. A falon nem volt semmi, a szoba is nagyon kicsi volt. Kezdett nagyon melegem lenni, akik ott maradtak velem a szobában már úgy tettek mintha ott sem lennék. Elkezdtek beszélgetni. Lehajtottam a fejem és úgy néztem rájuk. Az egyik világosabb hajú, magasabb termetű volt, sötét ruhában volt, és figyelmesen hallgatta a másikat. Olyan érzelemmentesen és fapofával ült ott. Aki pedig mellette ült szőke haja volt,és olyan kis törékeny, véznának tűnt abban a pillanatban. Szintén sötét ruhában volt, mint a másik. Suttogva mégis olyan hevesen beszélt a másiknak, látszott, hogy szemeiből könnyek jönnének. Furcsának találtam, de arra gondoltam mikor megpillantottam az arcát, hogy olyan szép. Most komolyan, szabad ilyet mondani egy fiúra?!
De nem volt időm ezen gondolkodni, a másik kettő lépett be az ajtón.
-Chanyeol, igaz? – miután bólintottam mutatta, hogy üljek le.  – Én Jongin vagyok. Ő itt mellettem Sehun. – mutatott a bal oldalán lévő fiúra, aki még mindig fapofával ült ott, aztán a mellette levőre mutatott.  – Ő pedig Baekhyun. Krist pedig már tudod ki. Itt most az a kérdés, hogy Te ki vagy? És miért hasonlítasz egy általunk elég jól ismert emberre, aki bizony már meghalt?
Nagy levegőket vettem, nem tudtam, hogyan mondjam el. Kételkedtem abban, hogy bármit is elhinnének, abból, amit mondani akartam.
-Fhuu…hogy is kezdjem. Én nem e világról vagyok. Vagyis ezen kívül van egy másik világ ahonnan én jöttem. Ott én nem egy átlagos ember voltam. Olyan dolgot kaptam a sorstól, amit arra használtak fel, hogy én átjöjjek ide. Azért én, mert az én szervezetem különbözik másétól és ezt a kis tér utazást csak én bírtam ki. – semmi meglepődést nem láttam az arcukon, így folytattam. - Nem mondanám, hogy ez a miénkkel egy párhuzamos világ, mert itt az elméletek és tudományok szerint máshogy megy az idő. Sokkal lassabban. Azért küldtek, hogy megtudják mi is van ebben a világban.
Féltem, hogy tényleg hülyének néznek, de hát már így is be vagyok zárva ide, úgyhogy kénytelen voltam elmondani nekik.
Baekhyunnak nevezett fiú felállt és kiment a szobából.
-Valami rosszat mondtam?
-Nem, csak nagyon közel állt az evilági Chanyeolhoz. Igazából fél az érzéseitől.
-Én ezt nem értem.
Mi az, hogy én itt már éltem és mi az, hogy Krist én ismerem?! Csak nem hülyültem meg, ugye? Kissé frusztráló volt, hogy úgy kezeltek, mintha ismernének, pedig én nagyon nem „az” a Chanyeol voltam.
-Vagy talán mégis! – akkor esett le valami, Jongin érdeklődve nézett rám.
-Mi az?
-Lehet hülyeség…de szerintem mindkét világban élünk. Ez lehet az ésszerű magyarázat! Hiszen én ott Krist ismertem és elméletileg ti is ismertetek engem itt. - Nagy okosságom után mosoly terült szét az arcomon, de miután ők semmi ilyet nem tettek így egyből mélyre süllyedtem a kanapén.
-Lehet, találkoznia kellene vele? – mondta Kris Jonginnak, mintha ott se lettem volna.
-Majd idővel. Nem tudom, hogy reagálna. Most pedig el kell mennem. Te itt maradsz, ne menj sehova még bajod esik, és senkinek nem lenne jó ha meghalnál.
Azzal kiment a szobából otthagyva minket. Nem mertem megmozdulni, a tarkóm rettenetesen viszketett és…
-Éhes vagy? – Kris kihúzott a szenvedéseimből és zavartan vakartam meg a fejem.
-Nem, nem vagyok az. – Pedig nagyon is az voltam, egész nap nem ettem, mert görcsben voltam, de hát mi van, ha elaltatnak vagy…vagy kitudja, mit csinálnak velem. És persze, hogy most kellett megszólalnia a hasamnak!
-Jó, akkor megnézem mi van most itthon.
Felállt és átment egy másik helyiségbe.
Öcsém…ilyen kínosan még soha a büdös életemben nem éreztem magam. Ez a gyerek velem szemben ült és nézett. Ide-oda pillantottam és doboltam a kezemmel a lábamon.
-Nem akarsz nekem mesélni az általatok ismert énemről? És miért szaladt ki az előbb Baekhyun?
-Értelmetlennek találom felszakítani a nehezen begyógyult sebeket.
-É-értem, akkor mindegy. – kezdtem lemondani róla mikor hirtelen megszólalt.
-Igazából ő volt a leglazább és szerinte a legviccesebb ember köztünk. Ritka volt az ilyen, hiszen itt mindig résen kell lenned ha túl akarsz élni. Bármelyik pillanatban meghalhatsz, ha óvatlan vagy. Persze mi sem vagyunk mindig ilyen feszültek, szoktunk szórakozni a…magunk módján.  – nem gondoltam volna, hogy ő ennyit tud beszélni – Chanyeol mindig is ellenezte ezt a háborúskodást a területek között. Egyszer, ha ölt életében, akkor is csak azért, hogy megmentse a társát. Utána több napon keresztül bezárkózott. Senkit nem engedett magához csak egy valakit. Folyton azt mondtuk neki, hogy ne legyen bűntudata, hogy csak a cél érdekében tette. De neki csak annyi válasza volt, hogy ők ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Alig lehetett kihúzni abból a mély depresszióból, minket is szeretett, de csak egy kezet fogadott el. Baekhyun volt az, nagyon jól megértették egymást. Miután újra kint volt a mély letargiából ismét új erőre kapott, boldog volt. Boldogabb, mint valaha volt. Aztán egy nap…- megállt egy kicsit, elgondolkodott hogyan fejezze ki magát – Az idiótasága miatt halt meg. Még túl kevés idő telt el azóta.
-Sajnálom…
Kisé felkacagott és az asztali üveget nézve elbambult.
-Mit sajnálsz? Te semmiről nem tehetsz. A legtöbbünk pedig örül neked. Tudod, mindenkinek meglepetést okoztál mikor beléptél azon az ajtón.
Csak mosolyogtam, mint egy idióta. Én az ilyen dolgokra nem tudtam reagálni.
Szólt Kris, hogy menjünk enni. Csak hárman voltunk. Jongin elméletileg nem jött még vissza, Baekhyun pedig nem jött ki a szobájából. Az étel pedig…semmiben nem különbözött. Először féltem, hogy lesz valami furcsa, de az első falat után megkönnyebbülve ettem meg az összes ételt, amit elém raktak.
Ezután nem sokat beszélgettünk, mindenki elment aludni. Nekem megmutatták a szobámat és miután kiment Sehun egyből levágódtam az ágyra és jó mélyen elaludtam.
Halk ajtó nyikorgást hallottam. A falhoz befelé fordulva feküdtem és miután hallottam, hogy az ajtó becsukódott ijedtemben felültem az ágyra.

1.rész ~ Más Világ

November 20. Ez az a nap, amelyért mondhatni eddig éltem. Nem mondhatnám, hogy bármi is hiányozni fog, hiszen a külvilágot aligha láttam. Egy intézetben éltem eddig, folyamatos vizsgálatokon estem át, felkészítő órákra jártam. Úgy vigyáztak rám mintha a legértékesebb kincsük lettem volna. Az elbeszélgetésen minden egyes szavukat a fejembe kellett véssnem, hogy tudjam, mit kell majd tennem.

Gondolataim közepette, már messziről láttam az épület magas, kúp alakú, zöld tetejét és hófehér falait.

-Chanyeol! Told ide magad! - rémülten pillantottam fel, közben  Dr. Choi intett, hogy menjek oda.

-Igen?

-Kész vagy? - Ő volt mellettem mindig. Jóformán ő nevelt fel, az apámnak tekintettem.

Magas volt, kissé ráncos és olyan mély hangja volt, hogy mikor megszólalt egyből olyan érzést keltett az emberben, mintha rosszindulatú öregember lenne. Folyton piszkált, beszólt, de mégis most mást láttam az arcán. Kissé feszült volt.

Mikor odaértem ismételten megkérdezte. -Készen állsz Chanyeol?

-Persze, évek óta. - zavartan elnevettem magam, ő pedig csak morgott egyet.

Hát, hogy a frászba ne állnék készen? Igazából már a sírás kerülgetett. Park Szerencsés Chanyeol...persze. Úgy ordítottam volna. A szívem a torkomban dobogott és a sok fehér ruhás ember láttán még jobban rosszul lettem. Sosem éreztem még olyat, mint akkor.

Mikor beértünk, nem volt elég, hogy mindenki fehérben rohangált, még a falak is azok voltak. Irritáló mosószer szag terjengett mindenütt. Egy nagy ajtó előtt álltam és nem sok kellett, hogy visszaforduljak.

- Nem..nem tehetem. - suttogtam magamnak és segélykérően körbe néztem, de senki még csak egy biztató mosolyt se küldött felém. Így összeszorítottam a szememet és úgy mentem be.

Bent kinyitottam a szemem. -Úristen...- tátott szájjal néztem, majd valaki beljebb lökött.

Mindenki elkezdett készülődni, én is erőt vettem magamon, és remegő gyomorral azt tettem, amit mondtak. Röviden, tömören elhadarták ismét a több év alatt vett dolgokat.
A terem közepén egy hatalmas kör alakú gép állt. Fellépkedtem a lépcsőn és beálltam a közepébe. A két asszisztens végig lecsatolta a lábamat és a kezemet.

-Figyelj rám még egy kicsit. - fordult ismételten hozzám Dr. Choi - Nem tudjuk megmondani hova fogsz érkezni. Elméletileg ugyan erre a helyre ahol most vagy...de nem tudni, hogy ennek a helyén éppen mi áll. Ja és még valami. Az eddigi ismereteink szerint nem...úgy megy az idő ott, mint itt. - Egy kis szünetet tartott és folytatta. - Ami nálunk egy hónap az ott 2 nap. Te kapsz olyan másfél évet, esetleg kicsivel kevesebbet. Magyarán 33 napot. - kidülledt szemekkel néztem rá.

Az rohadt kevés. Kiabálni akartam, de már leengedtek egy hatalmas üveget. Teljesen bezártak. Ő még mondott valamit, de én azt már nem hallottam. Erősen koncentráltam, hátha leolvasok valamit a szájáról. De semmi. Kissé vörös volt a szeme és továbbra is tátogott valamit, de én még mindig nem értettem. Becsuktam a szemem, az eddigi rosszullétem még semmi volt ahhoz képest, amit utána éreztem. A gyomrom elkezdett liftezni, előttem minden elsötétült, a fülem zúgott. Megpróbáltam ellazulni hátha segít.

*

Olyan érzésem volt mintha cserepeken landoltam volna. Nem mertem kinyitni a szemem, mert még mindig eszméletlenül rosszul voltam. A fejem mintha le akart volna esni a helyéről. Magam alá húztam a lábam és fel akartam állni. Aztán hirtelen a lábam alól kicsúszott valami és elkezdtem csúszni. Megrémültem, hiszen zuhanni kezdtem, azt hittem szakadék, de miután hallottam, hogy valami fém tetőn landoltam megnyugodtam.

-Hát ez remek. - fel akartam tápászkodni megint, de nem volt mire. -Bassza meg! - Hatalmasat landoltam a földön.

Már kinyitottam a szemem és azt hittem megvakultam, de csak éjszaka volt. Lassan felálltam és szitkozódásba kezdtem, amit talán kissé túl hangosan tettem. A hátam mögül hangos ordibálás hallatszott, valakik még nevettek is. Egyre hangosabb volt. Amin az imént landoltam lekuporodtam mellé. Már túl közelről hallatszottak a kiabálások. Teljesen megrémültem, mit tegyek? Ez az első napom itt és még élnem kell!

-Gyere ki onnan drága! - A szívem már a torkomban dobogott. Ez most hozzám beszél? - Gyere már ide, vagy én foglak ide hozni! - Csak erre a hangra figyeltem. A többi hangot már csak fátyolosan hallottam miközben röhögtek és beszélgettek

-Kuss legyen már! – A hirtelen beállt csöndtől felállt a szőr a hátamon. - Tudom, hogy ott vagy. Nem tudom mi okból jöttél. De tudhatnád, hogy ez a terület kurvára az enyém! És neked ide be sem lehetett volna tenned a retkes lábadat!

Nem tudtam mit tegyek. Az biztos, hogy a hold hátulról megvilágította a pasast és az árnyéka olyan volt, mint egy két ajtós szekrény!

Én eszeveszettül elkezdtem rohanni, olyan gyorsan, mint még soha. Hallottam, hogy utánam jönnek, és még ordibálnak valamit. De fülemben megint azt az ismerős zúgást hallottam, a lábam már kezdte felmondani a szolgálatot.

Aztán hirtelen egy rántást éreztem a jobb karomon, ami következtében majdnem lefejeltem a falat. Valaki a falhoz szorított és teljes testével hozzám préselődött. Én ki se mertem nyitni a szemem. Vajon itt fogok meghalni? Erre pazaroltam el az elmúlt éveimet?

Lábak dobogásait és a hangos kiabálásokat már csak messziről lehetett hallani. Az illető, akit még a megmentőmnek tekintettem elengedett, és hátrébb állt.

-Ki vagy?

Megszeppenve álltam előtte. Úgy éreztem magam, mint egy idióta…mit is mondhattam volna. Aztán megláttam egy kést a kezében és még annyira bepánikoltam.

-Azt látom, hogy nem ide valósi vagy. - végignézett rajtam, én meg kérdőn néztem rá. - Itt nem mászkálnak az emberek, csak sötét ruhákban.

-É-én P-Park Chanyeol vagyok. - bukott ki belőlem a válasz. Jézusom, hát egy épkézláb mondatot nem tudok kimondani. Aztán sokkal jobban szemügyre vettem, és leesett az állam. - T-te mit keresel itt Kris? Hogy jöttél át?

Kris volt az egyetlen normális az intézetben, akivel nehezen, de szóba lehetett állni. A többi mind valamilyen szinten hibás, agy károsult volt. De hát ő nem jöhetett át ide!

- Honnan tudod a nevem? - mordult fel. És már-már majdnem nekem esett.

Kínosan éreztem magam, valami nagyon nem stimmelt. Furcsán vizslatott engem, én pedig majd megőrültem, hogy nem értek semmit. Még azt sem igazán értettem, hogy miért pont én, és miért csak én vagyok ilyen. A fejem, így is majd szétrobbant, és egyre több és több megválaszolatlan kérdéssel álltam szemben.

A kését eltéve elindult a hosszú szűkös utcán, engem otthagyva.

-Hé! Most hova mész? Nem segítenél?

Nem válaszolt csak ment tovább. Követtem őt, nem tartott sokáig mire elértünk egy házhoz. Ő bement az ajtón, én is merészeltem bemenni és követtem őt egyfolytában. Néhol megakadt a szemem. Mondjuk a temérdek késeken, amik a falon lógtak, aztán láttam egy képet, amin öten voltak. Közelebbről megnéztem és az egyik arca...ki volt szakítva. Elég bizarr, de nem volt időm mást is szemügyre venni, mert benyitott egy ajtón és ott egy alagsorba ment tovább.

Hirtelen megállt, nekem meg nem sok kellett, hogy lefejeljem a hátát. Félre állt aztán már meg is bántam, amit tettem. Mögöttem az ajtó hangos csattanással becsukódott, nagyot nyeltem és elkezdtem hátrálni.

Kris mellettem állt, úgyhogy őt kivéve hat szempárral találtam szembe magam. Kettő kimérten nézegetett és a harmadik pedig megszeppent arccal nézett rám, teljesen úgy mintha szellemet látott volna.

Bevezető

Chanyeol egy ártatlan fiú volt. A sors adott neki egy felfoghatatlan dolgot, amely az egész életét meghatározta. Az emberek ezt, a saját őrült vágyaik elérésének érdekében felhasználták. Elhitették vele, hogy igazán szeretik.

Gyermekkora óta ők nevelték, hogy a saját képükre formálhassák, majd a jövőért olyan titkokat derítsen ki, amikre más nem képes...

Neki nem volt választása, nem volt semmije. Egyedül a saját gondolatai voltak. Azt hitte minden simán fog menni, de az élete olyan fordulatokat vett, amelyre nem, hogy nem mert gondolni, de még elképzelni sem tudta volna.

De a múlt vajon milyen titkokat rejteget még?